A flamand ló, azaz az amerikai belga
Sárga óriás kalandos történettel
A flamand ló
Írta: Jancsó Rita
A cikk megjelent a Kistermelők Lapja 2018. márciusi számában
A flamand ló a hidegvérű lófajták közé tartozik, mely Flandria, Belgium és Hollandia területein honos. Rendkívül megbízható karakterével, kiemelkedő küllemével egyedülálló szabadidős és munkaló. Akár igáslóként, hátaslóként vagy fogatban tűnik fel, nyugodt, de ugyanakkor temperamentumos fellépésével minden lószerető ember szívét megdobogtatja. Jellemzője, hogy rendkívül hosszú és tiszta lábakon áll melyről úgy tartják, hogy megnöveli e lovak élettartamát.
A flamand ló Németalföld déli részén volt jellemző hidegvérű ló a brabanti és az ardenni mellett. A flamand hidegvérű lovat nagyszámban exportálták az Egyesült Államokba, ahol nagyra becsült igáslóként hatalmas népszerűségre tett szert. Tiszta, száraz, bokaszőrtől mentes lábaival kevésbé érzékeny az éghajlatra, mint a brabanti vagy ardenni. Vonóereje valamivel kisebb, de azt könnyebb kezelhetőségével és kitartásával kompenzálja. Ezek a tulajdonságai tették Kanada és Amerika-szerte közkedveltté. És mivel Belgiumból vitték ki Amerikába ezt a hidegvérű lovat, így ott ez terjedt el belga hidegvérű néven.
Története messzire nyúlik vissza
Az ötödik században Flandria területét elárasztotta a tenger. A belvizek szisztematikus lecsapolásával a mezőgazdaság virágzásnak indult, a földműveléshez pedig szükség volt erős lovakra. A 11. és 12. században került igazán előtérbe a flamand ló. Első sorban a nemesség és szerzetesi közösségek körében, majd a polgárság körében is elterjedt. Kezdetben kisebb régiókban, majd Flandria-szerte megjelent. Már a 12. században kedvelt exportcikk volt a flamand ló. Többek közt olyan angol uralkodók, mint Oroszlánszívű Richárd és Földnélküli János is vásároltak nagy erejű flamand lovakat. A nehéz angol lófajták - így a shire és clydesdale - kialakulásában nagy szerepet kaptak a Flandriából importált mének. Ottani népszerűségét a megnövekedett import is jellemezte. Még a hírhedt VIII. Henrik király is dicsérte a flandriai lovakat.
Saját hazájában az 1300-as években a legnépszerűbb lovagi lovak közé tartozott. A középkori lovagok egyik legideálisabb lova volt: elbírta a nehéz páncélos katonákat, ugyanakkor gyors és mozgékony maradt. Voltak olyan időszakok, amikor hercegek és grófok tiltották be a flamand ló külföldre értékesítését, hogy az országon belüli igényeket fedezhessék, és ne kerülhessenek ellenséges csapatok kezére ilyen remek lovak.
A flamand lóról készült legrégebbi ábrázolás egy 13. századi képeskönyvben található.
A puskapor és lőfegyverek megjelenését követően a 14. században persze a flamand ló is elvesztette jelentőségét, mint lovagi ló.
Uralkodók jöttek-mentek, a ló maradt
Az 1500-as években még részt vettek nagyobb csatákban ilyen lovak, de aztán már inkább a mezőgazdaságba tolódott át a szerepük. A háborúk folyamán nagyon megcsappant a lólétszám. Albert főherceg és felesége, Izabella az 1600-as évek békésebb időszakában próbálták újra éleszteni a mezőgazdaságot és a lótenyésztést. Ménesek alakultak, de inkább könnyebb lovak tenyésztésére. A békés évek nem tartottak sokáig. Újabb háborúskodás következett. A német uralom idején Mária Terézia megtiltotta a nehéz lovak tenyésztését, helyettük finomabb mének tenyésztésbe állítását szorgalmazta. A gazdák viszont ellenálltak ennek a rendeletnek: továbbra is a nehéz igás lovak tartása és tenyésztése mellett kötelezték el magukat, mert ezen állatok erejére volt szükségük a mezőgazdaságban. A rendelet megbukott, így azt II. József vissza is vonta. A francia uralom idején Napóleonnak is voltak hasonló tervei a flandriai lóállománnyal, de ő is belebukott a kezdeményezésbe, hogy finomítsa azt.
A 19. századra tartományonként heterogénné vált a fajta a különféle röghatásoknak köszönhetően. Nyugat-flandria mocsaras agyagos tájain a nehéz flamand ló terjedt el jobban, míg a homokos talajú Brugge környékén a könnyebb típus.
A flamand ló a szorgalmas és akaratos Flandria szimbólumává, valamint a gazdaságok nélkülözhetetlen eszközévé vált.
1830-ban Belgium függetlenné vált, az ipar virágzásnak indult. Azt gondolhatták volna, hogy a technika fejlődésével, a vasút és a gépek megjelenésével a nehéz lovakra kevésbé lesz szükség. De ott ez éppen ellenkezőleg történt: a javuló úthálózatok miatt nagyobb és nehezebb járműveket építhettek, melyhez még mindig kellett a vonóerő. Az antwerpeni kikötőben és a belvízi hajóútvonalakon pedig erős hajóvontató lovakat igényeltek, így továbbra is szükség volt a flamand hidegvérűre.
Ezek a flamand lovak különösen népszerűek voltak, mint turisztikai attrakciók a különféle karneválokon, felvonulásokon és körmeneteknél is.
A nemzeti méneskönyv alapításakor 1886-ban a belga igáslovakat három kategóriába sorolták: flamand, brabanti és ardenni csoportokba.
Az 1885-ös müncheni világkiállításon a legnagyobb lófajtát egy flamand ló testesítette meg. Sikerei ellenére azonban a belga kormány mindinkább arra törekedett, hogy a flamand lovat háttérbe szorítsa a belga hidegvérűvel szemben.
Elgondolkodtató, hogy az első belga lovakat 1886-ban vitték ki Amerikába, Illinoisba, majd 1886-1887 között még sok ló került Indianába és a környező államokba is. Harm Wolf javaslatára az importált lovakat és leszármazottaikat dokumentálták. 1887 február 25.-én megalakult az "American Association of Importers and Breeders of Belgian Draft Horses" azaz a „belga hidegvérű lovakat importálók és tenyésztők amerikai egyesülete" 16 alapító taggal, akik Illinois, Indiana és Missouri államokból érkeztek. Sok flamand lótenyésztő átköltözött Amerikába hogy szerencsét próbáljon. Az amish közösség is megismerkedett a flamand lóval és annak rendkívül jó tulajdonságaival: használni és tenyészteni kezdték, bár ők belga lónak hívják. Így az amerikai és kanadai belga hidegvérű lovak a flamand lovak vérrokonai.
A nacionalista Belgiumban azonban a flamand ló tenyésztését sikerei ellenére betiltották, és a brabanti ló lett a belga hidegvérű kívánatos típusa, megtestesítője. Nem akadt olyan flamand politikus vagy tudós, aki megvédhette volna a flamand lovat. Így aztán az majdnem teljesen eltűnt a színről.
Néhány bátor és önzetlen tenyésztő megpróbálja megakadályozni a fajta eltűnését. 1990-1991 fordulóján találkozót hívtak össze Nyugat-Flandriában. Céljuk az 1888-ban betiltott flamand ló becsületének visszaállítása lett. 1989-ben létrejött egy flamand lovas egyesület a rendkívül megbecsült és híres lovas, Roger Talpe vezetésével, akihez további lószakértők is csatlakoztak. Rájöttek, hogy úgy tudnák helyre állítani a flamand lóállományt, ha Amerikából és Kanadából importálnának fajtatiszta egyedeket.
Kanadában Roger Talpe azt tapasztalta, hogy könnyű megkülönböztetni az amerikai, azaz a régi típusú belgát (vagyis a flamand lovat) az új típusú, Belgiumban tenyésztett belga hidegvérűtől. Talpe talált is kint egy olyan mént, mely tökéletesen megfelelőnek tűnt a flamand ló újbóli Európai tenyésztéséhez: Northfork Duke 1993 március 26.-án érkezett Belgiumba egy KLM-járattal. 1993 november 11.-én pedig megalakult Belgiumban a hivatalos tenyésztő egyesület, a Flamand Ló Szövetség (Het Vlaams Paard vzw) is. A belga kancák importja 1994-től indult be. A tenyésztő egyesület pedig kidolgozta a tenyésztési szabályzatot és a méneskönyvet, melynek van egy anyatörzskönyve, főtörzskönyve és melléktörzskönyve. És bár az egyesület jócskán kapott szembeszelet, Yves Leterme flamand földművelésügyi miniszter 2005 júliusában elismerte önálló fajtaként a flamand lovat.
A flamand ló tulajdonságai
Ezt a hidegvérű lófajtát is elsősorban igás célokra tenyésztették ki, de természetéből és külleméből adódóan sokoldalúan hasznosítható. Tenyésztésénél törekedtek arra, hogy egy impozáns, nagyméretű, ugyanakkor elegáns, harmonikus felépítésű lovat alkossanak.
Fő színe a sárga és annak különböző árnyalatai. A sörény, a farok és a lábvégek lehetőleg világosak. Sokszor nagy jegyek láthatók a lovakon, jellemző a széles hóka. Más szín is megengedett, de a deres színváltozat nem kívánatos.
Kifejlett lovaknál a kívánatos marmagasság minimum 170 centiméter, átlagos marmagasságuk 170-190 cm között mozog.
Feje testméretéhez képest kicsi, de arányos, fülei nem túl nagyok, mozgékonyak, szeme élénken csillogó. A nyak és fej jól illesztett. A nyak hosszú, a nyak és mar közötti átmenet egyenletes. A kancák nyaka vékonyabb. A mar jól izmolt, a lapocka hosszú és dőlt. A hát izmos és erős, a comb jól izmolt. Az alkar közepesen hosszú és száraz. A szár rövid és tiszta, kivehető inakkal. A csüd egyenes és nem túl rövid. Az elülső paták szép kerek alakúak, a hátsók valamivel kisebbek és hosszúkásak. A hátsó lábak nem lehetnek túlzottan előre állítottak. A lépésnek szabályosnak, rugalmasnak és térölelőnek kell lennie, az ügetésnek szintén szabályosnak, simának. Minimális bokaszőr jellemző.
A tenyésztő egyesület munkássága
A flamand ló tenyésztő egyesülete (Het Vlaams Paard vzw) elektronikus méneskönyvet vezet, melybe minden lovat bevezetnek. Szoros kapcsolatot tartanak az amerikai és kanadai belga hidegvérű méneskönyvekkel is. Minden év tavaszán rendeznek hivatalos ménvizsgát, júniusban és szeptemberben pedig csikó-és országos versenyeket szerveznek. Az egyesület tagjait negyedévente megjelenő magazinon keresztül tájékoztatják az egyesület eseményeiről és a különféle kurzusokról. Igyekeznek a flamand lovat nemzeti vásárokon és rendezvényeken népszerűsíteni. Ezen túlmenően iskoláknak és egyesületeknek tartanak előadásokat, hogy a fajtát minél szélesebb körben megismertessék. Fogatos képzést és húzóvizsgákat és versenyeket is tartanak a VLP, azaz a Flamand Lovassport Egyesülettel együtt.
Minden jog fenntartva! - All rights reserved!
A cikk bárminemű másolása a szerző engedélyéhez kötött!