Miért éppen hidegvérűt?
Fekete Andrea és Sári
Mint minden városi kisgyerek, aki lovak közelében szeretne sürögni-forogni, a helyi szódásnál kezdtem karrierem, majd kupec tanyákon próbáltam valamiféle tudást magamba szívni. A földetérés művészetét jól kitanultam, de kedvem ezt sem szegte. Saját lovam sosem volt, így mikor 20 év múlva lehetőségem adódott, a legelső lovat megvettem, ami az utamba került. Sajnos pozitív élményem nem igazán lett az itthoni sportló tartásából, hiszen tudásom igen hiányosnak és egyedinek volt mondható. Családos emberként, csak ritka kincsnek mondható szabadidőmben tudtam lovagolni, de egy izgő-mozgó sportló ezt nehezen tolerálta. Amikor a hőn áhított hobbim állandó rettegésbe ment át, rájöttem, hogy ennek így nem sok értelme van, ám a lovazást nem akartam feladni.
Egy cikk után nyomozva jutottunk el a horti lovardában. Itt már évek óta, hidegvérűek hada dolgozott nyugodt iskolalóként, kiszolgálva a kocalovasokat. Türelmük, kedves szelíd tekintetük, jóságos hozzáállásuk a rajtuk bénázó lovasokkal szinte már csodaszámba ment. Megvártuk az oktatás végét, és a család teljes egyet értésben tért haza: nekünk ilyen ló kell. Az első meglepetés, mely ennél a fajtánál nagyon furcsa volt, hogy az árakat általában az eladósorba került állatok súlya, vágóértéke szabta meg. Talán ezért érthető, hogy áruk egy-egy képzettebb sportlóéval vetekszik. Sokáig keresgéltem, hiszen mi egy családi lovat kerestünk, aki bírja a gyerekzsivajt és a nyüstölést, aki nem ugrik ki a bőréből, ha egy felrepülő fácán emelkedik mellette, vagy éppenséggel nem életveszélyes mutatványként robogok rajta 2 hét pihenő után. Kifáradva a sok lónézegetésben, véletlenül és utolsó állomásként kanyarodtunk be egy falusi kis lovarda udvarára. Minden négylábú legelt, és az eladósorba került sportos kis hátsók között észrevettem egy hatalmas, dundi nőszemélyt. Ő volt Sári. Minden jelenlevőnek vicces napot szerezve kértem egy kantárt és egy nyerget a lóra. Nyugodtan szemlélgettük egymást, rezzenéstelen arccal követte, miket pakolunk rá. Kivezettük a pályára és kezdődhetett a nagy próba. Kiskör, nagykör, faág, gizgaz, szomszéd kutya őrjöngése - semmi sem hozta ki a megszokott életritmusából, ami az evés és az evés között zajlott. Ez az, ami a hidegvérűt mérhetetlenül boldoggá teszi: az evés. A legnagyobb próbatétel, azon felül, hogy a lószállító szűknek bizonyult, a megfelelő felszerelés felkutatása volt. Ekkora méretekben szinte minden csak kintről rendelhető, úgy mint a 16,5 zabla, a 155cm-es heveder, az extra nagy, XXXL-s kantárról nem is beszélve. Itthon sok „érdekes" pillantásnak voltam kitéve, mikor hidegvérűre kerestem angol lovagláshoz való kiegészítőket.
Sári lassan 3 éve családunk oszlopos tagja, így résztvevője volt több szüreti bálnak, Márton napi felvonulásnak. Volt óvodás és iskolás csoportok simogatásra kitett prédaállata, házi versenyek méltó és büszke jelentkezője, és több száz kilométernyi lovastúrázásaimon hű társam.
A magyar hidegvérű szeretete és tisztelete miatt élharcosai lettünk a különböző bemutatóknak, ahol nem a húshozam vagy épp az adott fajta ipari hasznosítása a fő téma.
A mi csodabogarunk, saját kisközségünkbe is valamiféle jelet kíván mutatni, hogy a rohanó gépiesített világban mennyire elfelejtettük, hogy létezik még a magyar hidegvérű ló.
Fekete Andrea, 2009.
Jancsó Rita és Szőke
19 éve lovagolok kisebb-nagyobb kihagyásokkal, másfél éve pedig boldog tulajdonosa vagyok egy magyar hidegvérűnek, akit Szőkének hívnak.
5 éve egy balatoni lovardában kerültem közelebbi kapcsolatba velük, ahol 3 kancát és egy fedezőmént tartottak. Ott lehetőségem volt közelebbről megismerkedni a fajtával: hajthattam és lovagolhattam az ottani lovakat. Nagyon tetszett, hogy milyen barátságos és könnyen kezelhető lovak - beleértve a csődört is.
Az egyik kancának született csikója 2005-ben, de sajnos egy hónaposan a csikó elárvult. A lovászokkal közösen kezdtük nevelgetni a kis kancát. Egészen 2 éves koráig pótanyja voltam, de aztán elsodort minket egymástól a sors. Azért igyekeztem gyakran meglátogatni. Idő közben a tulajdonosa befedeztette őt alig 2 évesen, és egy vizeletgyűjtő állomásra adta. Ott is meglátogattam, és elborzasztott, amit ott láttam. Nem ilyen sorsot szántam ennek a csikónak. Nem akartam lovat venni, de ebben a helyzetben úgy éreztem, cselekednem kell: hosszas huzavona után megvásároltam őt, utolsó idős vemhesen. A dolgok ezután szerencsésen alakultak, a csikó könnyen megszületett és most már egy ismerősömé, akivel egy helyen tartjuk a lovainkat.
A lovam egy Bogyoszló 205-Karesz apaságú 4 éves magyar hidegvérű kanca. Ő a kisebb, könnyedebb típusú hidegvérűek közé tartozik, ami nekem pont megfelel. Még születése előtt Szőkének neveztem el, megelőlegezve neki, hogy majd szőke sörénye lesz. Szőke rendkívül tanulékony, és érzékeny ló. Igazi egyéniség, olykor kicsit makacs, de ebben is hasonlítunk. A vizeletgyűjtő helyen bekocsizták, én pedig belovagoltam.
A belovaglása elég könnyen ment, ahhoz képest, hogy ő volt az első ló, akit belovagoltam. Részt vettünk közösen egy 3 napos kurzuson. A kurzus előtt nagyon izgultam, hogy hogyan fog viselkedni a ló, és mennyire bírja majd elviselni az idegen lovakat és a sok embert. Szerencsére most se kellett csalódnom benne: ahogy észrevettem szeret szerepelni, és önmagához képest is nyugodtabb, ha sok ember veszi körül. A kurzusnak köszönhetően még inkább elmélyült a kapcsolatunk. Ez volt a főpróba a nyári szokolyai hidegvérűs találkozóhoz, ahol szintén kifogástalanul viselkedett, és remekül szerepelt az ügyességi versenyen.
Nagyon örülök, hogy megvásároltam Szőkét. Ő egy igazi mindenes családi ló: lovagolható, kocsizható, kedves, és ugyanakkor temperamentumos társ. Mindenképpen ajánlom a magyar hidegvérű fajtát azoknak, akik nem csak a gyors vágtákban lelik örömüket, hanem a nyugodt tereplovaglásokban, hangulatos kocsikázásokban, és egy higgadt, megbízható lovat szeretnének maguknak. Megéri hidegvérűt választani.
Jancsó Rita, 2009.
Fotó: Mráz Edina